Álomvilág - 8. fejezet

Hát igen. Gyorsan teltek a napok. Hamar eljött a hétfő délután amikor is Bence hazautazott. Szomorú pillanat volt. Nem is tudtam hova rakni magam. Hétfő délelőtt átmentem hozzá segíteni neki csomagolni. Judit is otthon maradt az nap. Nem volt túl sok cucca Bencének, de fájdalmas volt ott pakolászni. Képek kerültek elő amiket még a nyáron készítettünk, képek a nyárnyitó buliról aztán a nyárbúcsúztatón. Szomorú percek voltak. Ebédelni is ott maradtam, de nem sok minden ment le a torkomon. Nehéz volt. Bence ezerszer megígérte, hogy minden nap hív vagy ír, mindegy de tartjuk a kapcsolatot. Délután 3-kor indult a vonat. Már hamar elindultunk az állomásra, Judit is utánunk jött kocsival. Bencétől út közbe rengetegszer búcsúztam el, de megszólalni nem bírtam, mert éreztem ha egy szót is kiejtek a számon elsírom magam. Sokszor átöleltem, hogy éreztessem vele, hiányozni fog. Nehéz volt a búcsú nagyon. Amikor az állomásra értünk és Bencének fel kellett szállnia a vonatra és már Judit is elbúcsúzott tőle, utoljára következtem én. Akkor nagyon fájt. Nem is bírtam tovább elsírtam magam. Bence szorosan magához ölelt.

• Ne sírj, kérlek – súgta a fülembe
• Nem tudok, nem sírni – mondtam én is
  Szipogva engedtem el, hogy menjen haza. A vonat lassan elindult Bence integetett, de a síneken egyre messzebb és messzebb került, aztán végleg eltűnt. Egyre jobban zokogtam. Elment. Judit megkérdezte hogy hazavigyen-e, de mondtam, hogy nem kell inkább sétálnék. Egész úton nem csillapodott a sírásom. Otthon sem. Én nem tudtam tovább ott maradni, nekem is haza kellett mennem. Úgy hogy fel is hívtam anyut, hogy hamarabb hazamennék, nem-e lehetséges. Azt mondta, hogy ha gondolom jöjjek vonattal már ma este. Évi amint hazaért közöltem vele, hogy hazamegyek. Már össze is voltam csomagolva. A vonatom 7-kor indult. Évi kikísért az állomásra és elbúcsúztunk. Megígértem, hogy felhívom, ha hazaérek. Nehéz volt ez az egész. Az úton lejátszódtak a szemem előtt a nyár legszebb és legrosszabb történései. Olyan volt rájuk visszaemlékezni, mintha csak álmok lettek volna. Azon kattogtam, hogy ez egy álomvilág volt. Egy világ melybe soha bele nem merte volna képzelni magam, de ebbe a két és fél hónapba még is benne voltam. Benne voltam egy csodás világba ami ma már csak emlék. Pedig pár nappal ezelőtt még tartott. Szerettem volna visszakapni Bencét, a Balatont, Évit és az egész nyaramat.
  Amikor hazaértem a szemeim be voltak dagadva, anyuék azonban nem kérdeztek semmit. Felmentem a szobámba amit már rég láttam. Elhagyottnak éreztem, mintha nem is az enyém lett volna. Mintha egy teljesen más életbe csöppentem volna. Rettenetesen éreztem magam. Bencét fel is hívtam.
• Szia! Hazaértél? - kérdeztem szipogva
• Igen, de még mindig sírsz?
• Igen, de én is hazajöttem – mondtam és megint kitört belőlem a zokogás
• Miért? - kérdezte és éreztem, hogy próbál nem sírni
• Mert nem éreztem jól magam tovább ott. Otthagytam mindent és hazajöttem
• De Évinek szóltál ugye?
• Persze. Már itthon is vagyok, de nem találom a helyem – keseregtem
• Én sem. Olyan idegennek tűnik minden – mondta ő is.
  Sokáig beszéltünk, mert így talán jobb volt. De amint leraktuk újra rám tört az a fura érzés. Anya nyitott be a szobámba. Kérdezgetett és én pedig mindent elmeséltem neki, az első naptól az utolsóig. Éjjel se sokat tudtam aludni csak forogtam és gondolkodtam. Olyan hajnali 2 körül felhívtam Laurát és neki is elmondtam, hogy hazajöttem. Amikor már sikerült volna elaludnom megcsörrent a telefonom. Bence volt az, hogy rendben vagyok-e már és hogy remélni nem ébresztett fel csak ő nem tudott aludni gondolta én sem.
  És ez így ment még napokig. Anyával vásárolgattunk délelőtt, de amint jött az este, jött a fura érzés és Bence telefonja is.

….

Elkezdődött a suli és a gimi is. Az osztály és az osztályfőnök is nagyon szimpatikusak. A gólyatábor is nagyon jó volt. Azt hiszem jó helyre kerültem Laurával együtt. Bence ahogy megígérte minden nap írt vagy hívott, ami nagyon jól esett. Évivel is egyre többet beszéltem. Annyira sokszor elmeséltem a nyári sztorit, hogy sokszor úgy éreztem, hogy itt van, de volt olyan is, hogy úgy éreztem ezer éve történt.

Az őszi szünetben aztán megtörtént valami. Valami ami talán már nyáron is. Bence hívott egyik nap, hogy épp mit csinálok, mert itt van Komáromba és beszélnünk kéne. Meg is beszéltünk egy helyet ahol találkoztunk, kíváncsi voltam mit akar. Egyáltalán akar-e valamit vagy csak látni akart? Nem kellett sok, hogy kiderüljön. Amint oda értem közölte is.

- Szia! De jó látni – ölelt át
- Szia! Igen – viszonoztam az ölelést
- Hogy vagy? - kérdezte
- Jól, köszi. Te?
- Én is, bár most már sokkal jobban. De nagyon fontos amit akartam mondni.
- Akkor mondd csak.
- Arról van szó – kezdte – hogy szeretsz még? Mármint, hogy úgy? - vágott bele
- Igen – mondtam gyorsan a fülembe pedig vér dobogott
- Akkor lennél a bárnőm? - kérdezte
- Igen, persze – mondtam, de alig mondtam végig már meg is csókolt.

Csoda nap volt az. Végre megtörtént, aminek már rég meg kellett volna. Utána még elmentünk sétálni és jól éreztük magunkat. Megbeszéltük, hogy kéthetente egyszer ő jön aztán én megyek hozzá. Akkor pedig bemutattam a szüleimnek és másnap elmentünk az ő családjához is.

Tényleg egy álomvilág volt az egész. Júniustól egészen idáig és még ezután is folytatódik. Kicsattanóan boldog vagyok és remélem leszek is még sokáig. Bence pont olyan amilyennek lennie kell. Amilyennek már oly sokszor elképzeltem, amilyen fiút kerestem. Jobbat nem is kaphattam volna. És szeretem és ő is szeret engem. Ami meg volt annak meg kellett történnie, hogy ez most így lehessen. Szép volt és remélem ezután is ugyan ilyen vagy még ennél is szebb lesz.