A boldogsághoz vezető út

Nagy gondolkodások után találtam végre egy témát amit jól ki tudok fejteni. A boldogsághoz vezető út...
Vajon mennyire jó ha az a bizonyos út tele van rögökkel és bukkanókkal amiken folyton elesünk? Vagy tán az a jó ha minden simán megy? Ha nincs akadály előttünk? Vajon melyik esetben leszünk boldogabbak? Számít ez egyáltalán? Van akinek igen van akinek nem. Nagyon sokáig tartottam úgy, hogy biztosan boldog leszek majd valakivel, ha már ennyi sok rosszon átmentem vele/érte. Aztán kezdtem rádöbbenni, hogy ez nem biztos, hogy így lesz. Lehet, hogy nagyon sokat szenvedtem miatta, de az nem jelenti azt, hogy egyszer majd mi ketten. Kezdtem rájönni, hogy túl sok minden rossz volt már a dologban ahhoz, hogy valami jó legyen vele a vége. Sokszor voltam már úgy, de akkor nagyon elhatároztam magam, hogy igen ennyi volt. Nagyon jó barátok vagyunk és maradunk is, de nekem nem számít már úgy. Talán kellett hozzá valaki. Az a valaki aki kihozott ebből a gödörből. Aki megmutatta, hogy igen is lehet minden szép és igen is fontos vagyok úgy is valakinek, neki. De az igazság az, hogy vele nem éltem meg ez előtt semmit. Ismertem, de még sem. Sose beszéltünk. Aztán jött az a két nap. Az osztálykirándulás. Amikor nagyon sok minden történt kettőnkkel. Amikor rájöttem, hogy neki fontos vagyok. Aztán az egy hét végigbeszélgetett éjszakák, kedves szavak. Aztán jött az a péntek. Amikor minden világossá vált. Akkor már tudtam jól. Ő szeret és én is őt. Nem tudtam mi lesz még, csak azt, hogy mi ketten vagyunk. Aztán első randi, első csók. Aztán meg már minden ment magától. Azóta eltelt 3 hét és 4 nap. Boldogságban, szeretetben. Mert tudom, ő tényleg szeret és én is teljes szívemből szeretem őt. Szóval hogy kellenek-e nagy rögök és esések a boldogsághoz? Nem minden esetben. Elég az is ha simán megy minden? Elég, csak szeretni kell egymást. Arra meg rájöttem, aki egyszer csak barátom lesz, az soha többet nem is lesz több.
Nem szokásom neveket írni, de most elfogom mondani. Már nem vagyok egyedül. Már ketten vagyunk Attila és Viki.
Én ezt gondolom most jelen pillanatban erről. Nem is igazán a címről szólt, hanem egy történet ami igaz és amiből sok mindent lehet tanulni, még nekem is, akivel ez mind megtörtént.



Szép nyári délutánt mindenkinek: Viki :)