Amikor többet érzünk mint eleinte

Van, hogy többet kezdünk érezni egy barátunk iránt. Kicsit több lesz az egész, mint aminek indult. A sok együtt töltött perc, sok emlék ami már összefűzi a két felet. Nem szeretnék általánosságban beszélni, mert van olyan aki nem kezd többet érezni egy barátja iránt, de az esetek nagyobbik felében az egyik fél mindig többet érez egy idő után mint barátság. Ha azonban nagyon jó barát az illető hogyan lehet ezt leplezni, hogyan lehet jól kezelni a dolgokat, hogy átkarol, hogy megölel. Ezeket persze egy ideig hülyéskedésből vagy szimplán csak barátságból teszik az emberek. De eljön a perc amikor már nem hülyéskedésnek érzi az ember, hanem nagyon különlegesnek, azt az ölelést. Amikor a nem kap levegőt vagy elvörösödik az ember. Lehet ezt egyáltalán leplezni? És mi van akkor ha van egy barát aki már rég nem az számunkra hanem több, de messze él, aztán jön egy másik akivel ugyan olyan jóba leszünk, és ugyan úgy kezdünk érezni. Amikor az egyikkel vagyunk akkor az egyik iránt, aztán a másik iránt. Lehet dönteni? Lehet jól választani? Lehet egyáltalán okosan cselekedni? Nem hiszem, ebben a kérdésben nem egyszerű megtalálni a helyes utat. De egyszer meg kell, vagy megmarad bennünk csendben, halkan, elbújva. Aztán egy idő után elkezd emészteni az érzés akkor már nem lehet semmit tenni. Átsírt éjszakák, reménytelen várakozások. De nem szólni róla, csak csendben elbújni az érzés mögé. De vajon a másik fél nem érzi? Hát valójában nem tudom, de én hiszek benne, hogy igen. És remélem így van, mert ha a másik is érzi. hogy a mi szívünkben mi van, az segít még akkor is ha nem úgy sülnek el a dolgok, mint azt elterveztük.